Négy hónap múlva...
Kedves Ismerősök!
Eljött az ideje, hogy útjára bocsássam a blogomat. Annyi, de annyi mesélnivalóm van… a költözést megelőző hónapokról, a költözésről és az azt követő időszakról. Nem is tudom, hol kezdjem.
Ez a hely, ahol élünk, egy csoda. Reggelenként kisétálok az óceánpartra. Ahogy kiérek a szűk utcából, megnyílik a tér. Könnyű szél fúj. Megállok és elmerülök a végtelenbe nyúló, gyönyörű, kék víztömeg látványában.
Félelmetes és egyben felemelő belegondolni, hogy a szigetünk csak egy kis pont ebben a nagy egészben.
Figyelem a folyamatosan képződő hullámokat, amik, néha vadul, néha szelíden érik el az elhúzódó homokos partot. Sokszor csak lecsukom a szemem és hallgatom a víz morajlását. Rendkívül megnyugtató. Maximum fél órát töltök kint, de ezt nem hagynám ki semmiért. Az első két hónapban a sírás fojtogatott. Arra gondoltam, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy itt kezdhetem a napjaimat. Ez nem lehet igaz. Olyan, mint egy álom. Vajon az itteniek mennyire vannak azzal tisztában, hogy ilyen csodahelyen élnek?
Reggel kilenc óra van. Nyitnak a kávézók. Az emberek kiülnek reggelizni, kávézni, beszélgetni. Helyiek és turisták vegyesen. Ráérősen. Valaki csak leül egy padra elmélázni, nézelődni egy kicsit. Sokan futnak egyet a parton munka előtt vagy leveszik a cipőjüket és lemennek a homokos részre sétálni. Élvezik, ahogy a víz átsiklik a lábfejükön, ahogy eléri a partot. Vannak, akik úsznak is egyet, bár erre a reggeli órákban még nem sok vállalkozó van. A távolban szörfösök, csak kis fekete pontok a nagy óceánban. Nem megyek el addig. Ez a strand több,mint három kilométer hosszú. Szoktam látni nyugdíjasokat együtt tornázni vagy jógázó csoportokat. Itt könnyű lehet ráhangolódni. Nagyon messze kivehetők a kompok, amik a szigetek között ingáznak. Kár, hogy nincs nálam távcső…
Nézelődnék még, de mennem kell. Sűrűk a hétköznapok. A hétvégék is, csak más értelemben. De erről majd legközelebb…
Folyt.köv. a Kanári napló nevű weboldalamon és Facebook oldalamon!